Természetesen az idei tusványosi beszéd sem maradt kommentár nélkül: a sajtó balliberális fele most éppen azért próbálja ráhúzni a vizes lepedőt a magyar miniszterelnökre, mert szerintük példátlan módon kiállt az egyik amerikai elnökjelölt mellett. De idézzük csak fel az inkriminált részt: „Én nem vagyok Donald Trumpnak a kampányembere, sosem gondoltam volna, hogy valaha is felmerül a fejemben az a gondolat, hogy a kinyílt lehetőségek közül mégiscsak ő volna a jobb Európa és Magyarország számára, sosem gondoltam volna, de a helyzet mégiscsak úgy áll, hogy meghallgattam ezt a jelöltet, és azt kell mondanom önöknek, hogy tett három javaslatot a terrorizmus megfékezésére.” Lépjünk túl azon, hogy ez most kiállás-e, vagy csak az üzletember terrorellenes javaslatainak méltatása, mert a lényeg nem ez. Valóban ördögtől való-e a gondolat, hogy Trump esetleg jobb elnök lenne magyar és európai szempontból, mint Clinton?
Öntsünk tiszta vizet a pohárba! Trump tényleg sokszor beszél összevissza és valóban semmiféle politikai tapasztalata sincs. Azonban éppen ez utóbbi a legnagyobb előnye a demokrata ellenfelével szemben, aki viszont egész életében politikus volt. A republikánus jelölt majdani szavazói közül sokan nem azért fognak Trumpra szavazni, mert mindennel egyetértenek, amit valaha mondott, hanem azért, mert voksukkal éppen az ellen a regnáló elit ellen kívánnak szavazni, amelyiknek Clintonné szimbolikus alakja. Ennek az elitnek adja fel a leckét Trump, aki semmit sem úgy csinál, mint a politikusok. Beszédei során nem kötik azok a dogmák (igaz, sokszor a józan ész sem), amelyeknek az elmúlt évtizedekben minden jelölt igyekezett megfelelni. Olyan dolgokat mond ki, amelyek a társadalom alsóbb rétegeinek nagyon is a bögyében vannak, csak hát nem illendő róluk beszélni. Hogy a bevándorlók körében magasabb a bűnelkövetők aránya, hogy a globalizációnak nem csak nyertesei vannak (bár Trump egyértelműen az), hogy az amerikai demokráciaexport csődöt mondott. Elsőre persze ellentmondásosnak tűnik, hogy egy milliárdos képviseli a társadalom legelégedetlenebb szegmenseit, de a szóban forgó milliárdos ezt is előnyére fordította. Visszatérő üzenete ugyanis, hogy neki annyi pénze van, hogy elnöksége esetén az egyébként befolyásos pénzügyi körök őt biztosan nem tudják majd megvenni.
Ezzel pedig kimondatlanul is azt sugallja, hogy ellenfeleit viszont igen. És ha a dolgok mélyére nézünk, akkor ez az állítás nem is feltétlenül hamis. Bár Hillary Clinton népszerűségében a legnagyobb esést eddig magasan az e-mail-botrány okozta, ennél sokkal súlyosabbak a Clinton Alapítvány pénzügyei kapcsán megfogalmazott vádak. A dollármilliárdok felett diszponáló alapítvány ugyanis fejlődő országok egész sorában folytatott sokszor ellentmondásos tevékenységet Afrikától Haitiig. Clintonék személyes jó barátja Paul Kagame ruandai elnök, akit sokak szerint csak amerikai barátai pártfogása mentett meg a Kongóban elkövetett háborús bűncselekmények miatti felelősségre vonástól. A korrupciót bizonyítani szinte lehetetlen, de amikor valaki 700 ezer dolláros (!) tiszteletdíjakért tart beszédeket Afrika-szerte, az legalábbis gyanús. Persze efelett még könnyen szemet hunynak az amerikai választók, hiszen legtöbbször amerikai cégek járnak jól az afrikai erőforrások kitermelési jogainak megszerzésével, amit viszont nem nyelnek le, az az oroszokkal való üzletelés. Márpedig, amikor 2013-ban az oroszok megszerezték a legnagyobb, amerikai uránbányákat is birtokló kanadai bányászati céget, akkor az eladók közel 2,5 millió dollárt utaltak át Clintonék alapítványának. Sőt, a részvényeket értékesítő orosz bank ugyancsak adományozott nekik félmillió dollárt. Mindezt úgy, hogy az üzlethez az USA külügyminisztériumának jóváhagyása is kellett, ezt pedig akkoriban éppen az egykori first lady vezette. Természetesen Clintonék egyik legfőbb szövetségese a progresszív civil háló legnagyobb hala, Soros György is, aki csak tavaly több mint nyolcmillió dollárral támogatta Hillary elnökaspiránsi szándékát. A demokrata jelölt tehát nagyon is része annak a politikai elitnek, amely az elmúlt évtizedekben döntő befolyással volt az USA bel- és külügyeire.
E tekintetben akár párhuzamot is vonhatunk a jelenlegi amerikai elnökválasztás és az európai politikai folyamatok között: a választók jelentős részének egyszerűen elege van a regnáló politikai elitből, és mindegy számára, hogy ki az alternatíva, csak azt tudja biztosan, hogy az aktuálisat elzavarná. Ezért erősödnek Európa-szerte azok az elitellenes pártok, amelyek nem feltétlenül tudnak megoldásokat kínálni, de legalább megtagadják a fennálló politikai dogmákat. Az USA választási rendszeréből adódóan persze országos lefedettségű új párt aligha fog egyhamar a semmiből feltűnni, ezért Trump meghackelte a republikánus előválasztást és a pártvezetés rosszallásától kísérve elnyerte a jelöltséget. Amikor bejelentette, hogy indul a jelöltségért, mindenki csak legyintett, egyesek heccnek minősítették, aztán sorra utasította maga mögé az olyan nagy neveket, mint Jeb Bush, Marco Rubio, vagy – a több szempontból szintén rendszeridegen – Ted Cruz.
Trump sikerének titkát eddig is sokan találgatták már és fogják is még jó darabig. A fentiekben vázolt általános rendszeridegenségen túl hadd emeljek ki még egyet. Az amerikai elnökválasztások egyik legfontosabb (sokak szerint a legfontosabb) eleme, hogy az adott jelölt mennyi pénzt tud a kampányára költeni. Ebben a tekintetben Trump a leggyengébbek között van, hiszen például a kampányból február végén kiszálló Jeb Bush kis túlzással februárig többet költött, mint Trump mostanáig összesen. Igaz persze, hogy az ingatlanmágnás magánrepülőjének használatát nem tünteti fel kampánykiadásként. Az, hogy Trump alacsony költségvetéssel is elérte, hogy ő legyen a középpontban, az internetnek köszönhető. Forrásainak jelentős részét öli a Facebook-hirdetésekbe, de igazából még erre sincs szükség, hiszen minden tweetjét elemzők hada veszi rögtön górcső alá az országos és a helyi médiában is. A folyamatos online jelenléttel pedig elérte, hogy minden és folyton csak róla szóljon. Mindegy, hogy az emberek támogatják vagy éppen szimpatizálnak vele, tényleg ő folyik a csapból is.
Ha Clintonné nyer, demokrata elődjének politikáját viszi tovább. Hogy mi lesz, ha Trump nyer? Nos, azt senki sem tudja. Egy biztos: bárki lesz is az elnök, megválasztásában a protestszavazatok játszanak majd döntő szerepet. Tehát sokan nem azért szavaznak majd rá, mert elhiszik, hogy jobbá teszi Amerikát, hanem mert úgy gondolják, ellenfele sokkal rosszabb lenne. Lássuk be, az amerikai demokrácia történetében sohasem volt még két ilyen ellentmondásos és népszerűtlen jelölt. Másként pedig: mindkét jelöltnek kizárólag azért van reális esélye, mert az ellenjelölt is népszerűtlen. Jövőbelátás nélkül is felvázolhatjuk viszont azt a forgatókönyvet, hogy az USA következő elnöke jó eséllyel béna kacsa lesz, mert pártja majd elbukja a törvényhozási választásokat. Tehát egy – még a saját pártján belül is – népszerűtlen elnöknek kell majd alkudoznia a törvényhozókkal.
Pedig megoldásra váró probléma bőven akad: az országban forrongnak a szociális hátterű, de etnikai színezetű indulatok; Oroszország egyre türelmetlenebbül szemléli a NATO térnyerését; Szíria helyzete továbbra is megoldatlan, a térség legerősebb NATO-hadserege pedig éppen puccskísérletet hajtott végre Törökországban. Közben az is eldől majd, hogy ebben a változó világpolitikai helyzetben milyen szerepet játszik majd Európa és benne Magyarország. Izgalmas, sorsdöntő évek elé nézünk tehát, amelynek egy fontos epizódja lesz a novemberi elnökválasztás is.
A szerző az Alapjogokért Központ stratégiai igazgatója