Ilyen még nem volt, a saját pártja hagyta magára Donald Trumpot az elnökválasztás hajrájában. Nagynevű republikánus politikusok egész sora zárkózott el attól, hogy legalább szavakban támogassák elnökjelöltjüket, de voltak olyanok is, akik azt nyilatkozták, hogy inkább távol maradnak a voksolástól, sőt egyenesen azt, hogy némelyikük Hillary Clintonra fog szavazni. Páratlan az amerikai politikai történelemben az, hogy egy elnökjelölt mögül a saját pártja hátrál ki, attól tartván, hogy egy esetleges földcsuszamlásszerű vereség végzetesen befolyásolhatja a pártnak a kongresszus mindkét házában meglévő többségét, sőt az elnökválasztási nappal egy időben tartott kormányzóválasztási esélyeiket is veszélyeztetheti.
Való igaz, a betyárbecsület fogalma a politikában csak elméletben létezik, de még ennek hiányában is elképesztő az az önpusztító, már-már mazochista igyekezet, amellyel a Republikánus Párt kihívja a sorsot maga ellen. Mert ha most megint vesztenek, akkor egymás után már a harmadik választási kudarcot könyvelhetik el 2008 óta, és egy 12 éves demokrata regnálás alapjaiban zilálhatja szét a nagy múltú pártot. Egyelőre azonban Trump, ha magányosan és elhagyatottan is, de még keményen állja a sarat és az utóbbi hetekben ismét ő tematizálja a választási diskurzust, azzal fenyegetőzvén, hogy ha nem ő nyer, akkor megkérdőjelezheti a választás tisztaságát, mert szerinte már most is országos méretű csalás folyik vele szemben. Ezt a meggyőződést számos fanatikus Trump-rajongó is osztja, mi több, a CNN által megszólaltatott kemény mag tagjai vérfürdővel fenyegetőztek az esetben, ha jelöltjük állításai bebizonyosodnak.
A Trump mellett kitartó kevés politikusok egyike, New York volt főpolgármestere, Rudy Giuliani is utalt a csalások lehetőségére. Habár biztosat nem állított, tény, hogy például az 1960-as választásokon, amikor J. F. Kennedy csak egy hajszállal nyert a republikánus Richard Nixonnal szemben, felmerült a gyanú, hogy a demokraták Illinois államban még a halottakat is „leszavaztatták”, és Nixont arra kérték tanácsadói, hogy támadja meg a végeredményt. Nixon ezt azzal utasította el, hogy az amerikai elnökválasztás tisztaságát senki sem kérdőjelezheti meg. De a floridai újraszámlálás azért belefért a rendszerbe 2000-ben, amikor is Al Gore harcolt az elnökségért George Bushsal, és végül, igen kis különbséggel, de Bush nyerte Floridát és lett az elnök az idegőrlő újraszámlálások után.
Most viszont a Republikánus Párt – valamiféle liberális beütésű megfelelési kényszernek engedelmeskedve – ugyanolyan vehemenciával utasítja el Trump (egyébként valóban otromba) megjegyzéseit a női nemről, ahogy azt a Clinton-tábor teszi, és ők is készpénznek veszik az utóbbi időben felbukkanó hölgyek vádjait, miszerint Trump így vagy úgy, de molesztálta őket. Habár ezeket a vádakat jóformán lehetetlen bizonyítani, az időzítésük az, ami különös, november 8. közeledtének tükrében. Miért éppen most, évekkel később kerülnek elő a vérig sértett hölgyek? Eddig talán minden rendben volt az állítólagos szexuális inzultusaikkal? Nem inkább arról van szó, hogy remekbe szabott kártérítési perekkel Trumpot most alaposan le lehet járatni és be lehet feketíteni?
A nyilvánvaló demokrata párti cél ezzel az, hogy elbizonytalanítsák a befolyásos vallásos jobboldali középosztálybeli rétegeket, amelyek zömmel republikánus hívők. Ilyenek a Utah államban élő mormonok is; ez az állam, amely mindeddig republikánus felségterületnek számított, most a billegő államok sorát szaporítja, de ez a helyzet más tradicionálisan republikánus államokban is, mint Arizona vagy Észak-Karolina, Ohióról vagy Floridáról nem is beszélve. Nagy kár, hogy a nőügyek teszik ki a kampány utolsó napjait is, miközben Amerika például szétbombázta a fél Közel-Keletet, és a kéretlen demokráciaexportnak köszönhetően az egész észak-afrikai és közel-keleti régió polgárháborúban, géppuskaropogásban és erőszakban éli mindennapjait. Az Európa határaira nehezedő népvándorlási nyomás időközben elviselhetetlenné vált, ugyanis már Közép-Afrikából is folyamatos az emberáramlás.
De ez mind nem számít, hiszen a nyugati világ vezetőinek elsöprő többsége a demokrata elnökjelölttel szimpatizál. Ennek oka a globalizált baloldali liberalizmus érintetlen európai hegemóniája: bárki, aki ebből a szellemi, politikai és ideológiai keretből kilóg, a legválogatottabb minősítéseket és vádakat kapja a nyakába. Ehhez társul az önálló kifejezésmódot gúzsba kötő és elfojtó politikailag korrekt beszédmód és gondolkodás, amit az európai liberális baloldal mindenhol átvett, és kirekesztő jelleggel nyom át a nyilvánosságon. Nagyon örvendetes, ha az azonos neműek ezentúl törvényesen házasodhatnak egymással, de közben mi lesz, ha például a török elnök meggondolja magát, és mégis ráereszti Európára a hárommillió szíriai migránst? Hillary Clintonnak erre ugyanúgy nincs válasza, mint ahogy nincsen uniós elvbarátainak sem.
Az Európai Unió gyakorlatilag máig egy békeprojekt, aminek oka Hitler és a második világháború. Csoda-e, hogy Merkelnek, Tavaresnek, Hollande-nak, Renzinek, Verhofstadtnak, Schulznak vagy éppen Junckernek elemi érdeke, hogy a Wall Street és George Soros összefércelt bábja, Hillary Clinton győzzön, hogy vele folytatódjon minden úgy, ahogy eddig? Ugyanígy ez az érdeke az elfogult és egyoldalú nemzetközi sajtónak is. Mindenki alaposan ki is veszi a maga részét, Oroszországot (és a palesztin hatóságokat) kivéve. Putyin elnök azt reméli, hogy Trump megválasztása esetén enyhülni fog a gazdasági bojkott hazájával szemben, és a kevésbé rosszat számára csakis Trump jelentheti. De valószínűleg eme szűk táborhoz sorolható még a Fülöp-szigeteki elnök, Duterte is, aki már kevésbé kifinomult stílusban is értésére adta Obamának, hogy nem kedveli különösképpen sem őt, sem az amerikai külpolitikát.
Magyar szemszögből nézve az amerikai elnökválasztás nem fog jelentős változást okozni a kétoldalú kapcsolatokban, bárki is legyen a megválasztott. Trump markáns bevándorlásellenes álláspontja győzelme esetén azonban talán arra ösztönözné a döntésképtelen és kábult európai vezetőket, hogy enyhítsenek a Magyarországgal szembeni már-már hisztérikus politikai retorikán.
Igaz ugyan, hogy Trump körül lassan fogy a levegő, és esélyei csökkentek, azonban hiba lenne őt végleg leírni. Trump egy dolgot ugyanis nagyon tud: a túlélés művészetét.
A szerző politológus