Antonio Tajani európai parlamenti elnökké választásából három következtetést vonhatunk le. Egyrészt mi, magyarok, bizakodhatunk abban, hogy az európai porondról távozó és a német politikába visszatérő Martin Schulz után végre egy olyan elnöke lesz az Európai Parlamentnek, aki nem tartja fontosabbnak a magyar jogszabályi változásokat és a lengyel alkotmánybíróság összetételét az Európa létét fenyegető valódi válságoknál. Ahogy Schulz utódja, Antonio Tajani maga is fogalmazott: nem tartozik majd feladatai közé, hogy „politikát csináljon”.
Az olasz politikus ugyanis minden bizonnyal tisztában van azzal – és ezzel elértünk a második konklúzióhoz –, hogy az Európai Parlament továbbra is a legsúlytalanabb intézménye az Európai Uniónak. Ez a tény Antonio Tajani színre lépésével sem változik.
Ugyanazok a szürke öltönyös, divatos vastag keretes szemüveget viselő, magukat forradalmárnak képzelő képviselők ülnek majd a strasbourgi épület padsoraiban, mint eddig, s továbbra is úgy tesznek majd, mintha övék lenne a világ legfontosabb munkája. Hiszen az emberek őrájuk adták le a voksukat – mondják majd. Ami igaz is. Sajnálatos módon azonban éppen az EU legdemokratikusabb intézménye a legjelentéktelenebb is egyben. Valódi hatalmuk nincs, ezért bekiabálásokkal, mesterkélt parlamenti tiltakozásokkal és értelmetlen viták kezdeményezésével igyekeznek feltűnést kelteni.
A harmadik és talán legérdekesebb tanulsága a keddi európai parlamenti szavazásnak az, hogy bebizonyosodott: az elvek és az értékek fontosságát hangsúlyozó baloldali és liberális pártszövetség fittyet hány az elvekre és az értékekre. Bebizonyította ezt a szociáldemokrata pártcsalád, amely, felrúgva a konzervatív néppárttal kötött egyezményét, nem volt hajlandó átadni Martin Schulz helyét egy jobboldali képviselőnek, és saját jelöltet állított.
Hasonlóan elvtelenül viselkedett Guy Verhofstadt volt belga miniszterelnök, a liberális értékek leghangosabb szószólója, akiről kiderült: bárkivel hajlandó összefogni, hogy saját hatalmát és befolyását növelni tudja. Először az erőteljesen euroszkeptikus olasz mozgalomnak akart helyet adni frakciójában, majd az általa gyűlölt Fideszt is a soraiban tudó néppárttal fogott össze, elősegítve ezzel Antonio Tajani megválasztását. (A Fidesz egyébként egyértelművé tette: semmiféle paktumot nem kötöttek az új elnök megválasztásáért, s nem engednek eddigi migrációs politikájukból sem.)
A továbbiakban csak reménykedni lehet abban, hogy Antonio Tajani a realitás talaján állva fogja vezetni az Európai Parlamentet. Bizakodásra adhat okot például az a másfél évvel ezelőtti nyilatkozata, hogy nem ért egyet ugyan a magyar kormány menekültpolitikájának minden egyes elemével, de elismeri Orbán Viktor szerepét abban, hogy a migrációs válság közepette az európai határvédelem szükségességére terelte a hangsúlyt.
Ne legyenek azonban illúzióink: sem Antonio Tajani színre lépése, sem az európai jobboldal, sem az Európai Néppárt megerősödése nem jelent változást Európa irányvonalában és politikájában. Ne feledjük, hogy az európai jobboldal két vezető politikusa Angela Merkel és Jean-Claude Juncker.
Az Egyesült Királyság uniós kilépésével, Franciaország és Olaszország fokozatos gyengülésével pedig tovább nő a hatalmuk és a befolyásuk, aminek semmiképp sem örülhetünk. Merkel és Juncker mára feladta a hagyományos jobboldali értékek képviseletét. Személyük egybefonódik a baloldallal és a liberalizmussal, az arc nélküli globalizációval, a kudarcot vallott multikulturalizmussal, a céltalanul bolyongó és erőtlen, értékeit feladó Európával.
Európa jövője tehát nem az Európai Parlamentben dől el. Sorsunk nem Antonio Tajani megválasztásán múlik. Az igazán fontos választások csak most kezdődnek. A britek után a német, a francia és a holland választópolgárok jelzik majd, merre tovább, Európa.