A trianoni békediktátum aláírásánál több szó kell most essen 2004. december 5-ről és 2010. június 4-ről. December 5-ről azért kell beszélni, mert az érvénytelen népszavazás talán nagyobb sebet ütött a határon túl élő magyarokon, mint az, amikor a megkérdezésük nélkül áthúzódott a határ felettük. Nem kisebbíteni akarom a trianoni bűnöket, de amióta a világ világ, él a mondás: jaj a legyőzötteknek.
Mások diktáltak akkor, olyanok, akik a pusztulásunkat akarták. Mégis élünk. 2004 decemberében viszont magunk okoztunk sebeket magunknak. A proletár internacionalizmus négy évtizede alatti agymosás eredményesebb volt, mint képzeltük.
Nem indította meg a többség szívét, hogy a határon túl élőknek naponta meg kell küzdeniük a magyarságukért, olykor megvetés, gúny vagy épp fizikai erőszak az osztályrészük. A többség közömbösen otthon maradt, és az elbukott népszavazás azt üzente a határon túli magyaroknak, hogy nem tartoznak hozzánk.
A sokkhatás elmúltával felismertük, hogy Trianon legnagyobb átka nem a területvesztés, hanem a nemzet szétszakítottsága. Először öt, majd az idők változásával immár nyolc államban, nyolcféle törvények között, nyolc állampolgársággal él a magyar nemzet. Ha ezt egyszerűen tudomásul vesszük, a nyolc nemzetrészből három nagyon gyorsan, a többiek lassabban, de hét végül szinte biztosan eltűnik.
De lehet-e nem tudomásul venni a helyzetet? Ha a határok tologatásában gondolkodunk, ha területi kérdésként kezeljük a Kárpát-medencében élők közötti feszültségeket, akkor a reálpolitika azt üzeni: ne erőlködj, ne fektess energiát abba, ahol úgysem érhetsz el eredményt.
Ha az első világháborút lezáró békék igazságtalanságát az idő kerekének visszaforgatásával akarnánk orvosolni, a lehetetlenre vállalkoznánk. Ebbe a mostani helyzetbe mégsem szabad beletörődnünk. Mit kell tennünk, hogy megmaradhassunk?
2010. június 4-én a magyar Országgyűlés megmutatta az utat. A 2010. évi XLV. törvény ezt a napot a nemzeti összetartozás napjává nyilvánította. A mindössze négy paragrafusból álló törvény hihetetlen gazdag tartalmú. Ebből emelek most ki néhány gondolatot.
Ennek a napnak a gyászjellegét nem úgy akarjuk megváltoztatni, hogy elfelejtjük a történteket. A törvény kimondja, hogy a trianoni békediktátum okozta nemzeti tragédiára mindörökké emlékezve kívánjuk a nemzeti összetartozást erősíteni.
A törvény tudatosítja, hogy az igazságtalan diktátum okozta problémák máig megoldatlanok. (Ez azért fontos, mert van olyan nézet, hogy ami történt, megtörtént, a magyarok törődjenek bele, hogy elvesztették a háborút.) Az eddigi megoldási próbálkozások kudarccal végződtek. Nem járható út, ha idegen hatalmak erejére támaszkodunk, de az sem, hogy felejtsük el, ami történt.
A megoldást egyenrangú országok kölcsönös tiszteleten alapuló együttműködése révén kell elérnünk. A törvény fájdalmasan szembesít a ténnyel, hogy országunk szétdarabolásához más nemzetek tagjaiban okkal sérelmeket keltő hibáink is hozzájárultak. Ezekből okulva kell keresnünk a megoldást.
Az elszakított nemzetrészek megmaradását veszélyezteti a természetes beolvadás, amelyhez sajnos a többségi nemzetek részéről erőszakos beolvasztó törekvések társulnak. Miroslav Kusy szlovák politológus megfogalmazta a célt: senki ne legyen albérlő a saját szülőföldjén.
Ez elsősorban annak az államnak a felelőssége, ahol az ember él, de persze nem lehetünk közömbösek, hiszen – és ez a most idézett törvény lényege – a más államok fennhatósága alá vetett magyarság is része az egységes magyar nemzetnek.
A trianoni területvesztés, vagyonvesztés mértéke felháborító, de a legnagyobb csapás a nemzetrészek elszakadása. Ezen pedig az Európai Unió keretei között lehet és kell segíteni. Erről szól ez a törvény, amely kiragad a veszteségen való kesergés meddő hangulatából és feladatot ad: az összetartozás felemelő tudatát, amelyet megpróbáltak kimosni a fejünkből, ezért tudatosítanunk kell mindannyiunknak.
Ez a törvény kegyetlenül őszinte és mindmáig viszonzatlan üzenet. Elismerte, hogy a másokban okkal sérelmeket keltő hibáinkkal mi magunk is hozzájárultunk a Magyar Királyság feldarabolásához. Amikor most orvosolni akarjuk a XX. század nagy magyar tragédiáját, azt reméljük, hogy szomszédaink is készek lesznek szembenézni saját hibáikkal. Már van rá példa: a II. világháború utáni borzalmak miatti kölcsönös bocsánatkérés szerbek és magyarok között.
Célunk: a Kárpát-medence minden lakója élhessen szabadon a szülőföldjén, minden etnikai megkülönböztetés nélkül, valóságosan és nem csak szavakban egyenrangú polgárként, művelhesse kultúráját és használhassa anyanyelvét.
Ennek érdekében rendeznünk kell a megszakadt, elrontott magyar–magyar kapcsolatokat is, és el kell érnünk, hogy a Kárpát-medencében élő nemzetek ne ellenségként, hanem a közös boldogulást segítő társként nézzenek egymásra. Utópia volna?
Hiszem, hogy megvalósítható, sőt tudom: ez az egyetlen lehetőség, hogy ebben a mai vészterhes időben a Köztes-Európában élő nemzetek boldogulhassanak. Közös a múltunk, közösek a keresztény gyökereink, rokon a kultúránk.
Meg kell tudnunk érteni egymást. Legelőbb azonban élő valóság kell, hogy legyen az egész magyar nemzet egysége. Erről, egy reményteli közös jövőről szól ez a nap. Nem ünnep, de nem is a búslakodás, hanem a jövőbe nézés napja.
A szerző a KDNP tiszteletbeli elnöke
(Elhangzott Szombathelyen, a nemzeti összetartozás napján tartott megemlékezésen.)