A néhány rosszul sikerült szobron és nevetséges túlzáson kívül – az egyébként számos sikeres infrastrukturális beruházást megvalósító nagyváradi önkormányzat román illetékesei még az új ócskapiacot is centenáriuminak nevezték el – az év a kormányzó szociálliberális koalíció és a jobbközépnek mondott államfő, illetve ellenzék közötti egyre elkeseredettebb küzdelem jegyében telt. Az esztendő végi zárszámadás pedig egyelőre a kormányoldal sikerét mutatja: alkotmánybírósági ítélet mondja ki, hogy a legfelsőbb bíróság öttagú tanácsait évek óta törvénytelenül állították össze, így számos, jogerős ítélettel végződött nagykorrupciós ügy kezdődhet a nulláról – és persze Liviu Dragnea PSD-elnök büntetőpere is akadozva halad –, sikerült lefejezni a korrupcióellenes ügyészséget, és várhatóan a legfőbb ügyész sem eszik már meg túl sok sót eddigi tisztségében.

Azonban mindez nem a háborús győzelemmel egyenértékű, csupán csatákat nyert a kormány, még ha jelentőseket is. A háború azonban a 2019-es, két választást is hozó évben minden bizonnyal még nagyobb hévvel folytatódik, ami nem sok jót vetít előre az év első felében esedékes román uniós elnökség szempontjából. Az első megmérettetés nem csupán országos téttel bír, hiszen az európai parlamenti választásokról van szó, amelyek még úgy is jelentős befolyással lehetnek az Európai Unió – és az egész kontinens – jövőjére, hogy az Európai Parlament hatásköre viszonylag korlátozott. Azonban mostanra éleződött ki a konfliktus egyrészt az uniópárti, de egyben szuverenista, a választók felhatalmazásával nem rendelkező brüsszeli eurokrácia hatalmának a tagállamok rovására történő növelését ellenző oldal és a konföderációs berendezkedés utópiáját kergető, központosítani akaró erők között. A határvonalak képlékenyek, de annyi nagyjából kijelenthető, hogy a szélsőségesen liberális és a baloldali pártok jelentős része az utópia támogatója, míg a konzervatív oldal egy része, illetve a hagyományos pártokkal elégedetlen tömegek preferenciáit megtestesítő, feltörekvő pártok zöme fenntartaná a brüsszeli központ fölötti tagállami ellenőrzés és a tagállami jogkörök jelenlegi szintjét.

Magyar szempontból fontos lenne, hogy a minél eredményesebb szereplés érdekében a három erdélyi magyar párt valamilyen formában találja meg az eszközt az összefogásra. Lényeges ugyanis, hogy az erdélyi magyar közösségnek legalább annyi szószólója legyen továbbra is az EP-ben, mint eddig. Ez legkevesebb három képviselőt jelent, ami akkor, ha az RMDSZ csak az MPP támogatásával áll rajthoz, nem tűnik megvalósíthatónak.

A jövő év vége újabb fontos megmérettetést hoz: államfőválasztás következik Romániában. Az ellenzéki oldal dolga annyiban könnyebb a kormányoldalénál, hogy az újrázni készülő Klaus Johannis személyében megvan a jelöltje, míg a koalíció részéről még zajlik a casting, hiszen nem könnyű hiteles arcot találni. Nem mintha amúgy a másik oldalon Johannis az lenne. Államfői teljesítménye kimerült annyiban, hogy megpróbálta eljátszani az ellenzék vezéralakjának szerepét, miközben a „szövetségesi lojalitás” és az „európai elkötelezettség” üres lózungjai mögé bújva bizonyos washingtoni és brüsszeli, illetve más nyugat-európai érdekcsoportokat képviselő helytartóként működik. Mindeközben pedig a lehető legnagyobb mértékben megtagadja származását és az ebből fakadó kisebbségi szolidaritást – hiába vártak tőle a magyarok bármilyen szintű együttműködést, csupán a képükbe lobogtatott román zászlót kapták helyette. A másik oldal potenciális felhozatala sem tűnik jobbnak, a korrupciós ügyei miatt börtön fenyegette Liviu Dragnea és a többszörösen lejárt szavatosságú exkormányfő, Călin Popescu-Tăriceanu sem vállalható jó szívvel.

Úgyhogy előfordulhat, hogy ez lesz az a helyzet, amikor az erdélyi magyar közösségnek nem kellene elvállalnia a döntőbíró szerepét a román jelöltek között.